"Rántott hús", avagy Magyarország kedvenc vasárnapi ebédje

Magyarországnak mindenből van kedvence. Van kedvenc rádiója, pletykalapja, söre, tévécsatornája, napi sorozata, csokoládéja, kiskutya-füle. Ám legyen. Viszont a "kedvenc" vasárnapi ebéd mibenlétéről én is empírikus tapasztalatokkal rendelkezem. Ha erre a témára terelődött bárhol, bármikor a szó, akkor szinte mindig - kevés kivétellel - az alábbi választ kaptam: húsleves cérnametélttel, aztán rántott hús, sült krumplival, csemege és/vagy kovászos uborkával. Esetleg ubisalival. A kevés kivétel én vagyok. Nyolc napon túl gyógyuló sikítófrászt kapnék, ha minden vasárnap ezt kéne ennem. (Stahl Judit írta egyszer, hogy a vasárnapi rántott hús a mi szent tehenünk. És milyen igaza van.) :)

Nálunk jó, ha havonta egyszer van rántott hús. Akkor se sült krumplival. Szerintem jobban passzol hozzá a rizibizi, a petrezselymes krumpli, a krumplipüré, vagy akár a párolt zöldség. Legutóbb serpenyőben sütött cukkini-korongokat ettünk hozzá, mert éppen hányódott a hűtőben egy maradék darab. Zseniális volt. Nem is értem én ezt a nagy sült-krumpli evészetet. Az a hamburger mellé való. Maximum.

Ezen étekkel kapcsolatos rögeszméimet az alábbiakban foglalnám össze. Csak a miheztartás végett.

Ad 1.) Kevés szomorúbb dolog van, mint mikor három percig rágódunk egy falat husin. Vagy a panír vastagabb, mint maga a belbecs, azaz a panír között konkrétan papírvékonyra klopfolt izé van. Vagy sikerül belül még véresen rezgős, "rose-ra sütött" rántott húst alkotni. És hogy mi a dolog titka, hogy omlós lesz, átsül, és nem csak kőkemény panírt eszünk? Bármily meglepő, a dolog nyitja maga a hús. Tegyük meg magunknak - és családtagjainknak/vendégeinknek/éhenkórász barátainknak - azt a szívességet, hogy vagy karajból, vagy csirkemellből csinálunk rántott húst. Ezeket lehet egyenletesre  - és nem utolsósorban laposra - vágni/szeletelni, ezért a) könnyebb lesz panírozni, b) tuti átsül, és c) ha ügyesek voltunk, még rágósak se lesznek. Pipimellett klopfolni se kell, karajt meg csak módjával. Aki átlátszóra merészeli püfölni, annak letöröm a derekát.

Anyukám néha szokik maradék sertésszűzből helyes kis korongokat rántani. Burzsujok próbálkozhatnak ezzel is, mert elég húzós mostanság a szűznek ára. :) Amiből még szintén nagyon jó, az a csirkecomb. De azt horror panírozni, mert nem egyforma vastagságú mindenütt, ebből következően sütéskor előfordulhat, hogy nyers marad a közepe. Vagy nem marad nyers, de addigra aranybarna panír helyett NDK-s fekete brikettre emlékeztető külsőt ölt szegény csirkecomb. Szóval, csak gyakorlottak próbálkozzanak vele. Én sem érzem magamban azt az elhivatottságot, hogy rántott csirkecombokat kínálgassak vasárnapi ebéd gyanánt, de aki aranyérmes házitündérke szeretne lenni, az kínálgassa. :)

Ad 2.) Felejtsük el a bolti panírmorzsát. Az már nem is morzsa, hanem por. Komolyan. Szerintem nincs olyan háztartás ahol ne maradna egy, két, há' kifli/zsemle/kenyérvég a kenyértartóban. Mielőtt kellemes zöld patinát (gyk.: penészt) kapna, tegyük ki valahova levegőzni. Ha kőkeményre szikkadt, akkor lehet belőle klassz morzsát alkotni. Nálam a hűtő tetején lakik egy tálca, azon maradék zsömik és kiflik csücsülnek, és mikor kezdek kifogyni a kenyérmorzsából, akkor nekiállok alkotni. Mocskos meló, minden vízszintes felületet beborít a száraz morzsa, de a végeredmény megéri.

Az alkotás folyamata a következő. A kiszemelt, és kellőképpen száraz delikvenst a konyha legnagyobbik késével helyes kockákra aprítom (itt aztán hullik mindenhová a megszáradt zsemlékből az anyag). Kell a nagy kés, mert atom száraz, mással nem lehet. A kockákat belehajítom az aprítógépbe, és aztán ördögi vigyorral megnyomom a gombot. Időnként turbó fokozatra kapcsolok. Rövid vijjogtatás után van fasza morzsa, szórom bele a légmentesen zárható üvegbe. Akinek nincs aprítója, az reszelővel próbálkozzon. A hivatalos nevén négyoldalú reszelő egyik oldalán vannak helyes kis kockák, amelyiknek mindegyik oldalán van kis kiálló fémrész. (Tudjuk, az az oldala a négyoldalú reszelőnek, amelyikről halványlila segédfogalmunk sincs, hogy mire is lenne ippeg való. Na az lesz az.) A reszelő azon oldalán lereszeljük a kellőképp keményre szikkadt pékárut. Könnyebbség: itt nem kell kockázni. Plusz szívás: még több morzsa a konyha vízszintes felületein. Töltsük csőre a (morzsa)porszívót. Azér' jusson morzsás bödönünkbe is egy kevés, ne csak a padlóra.

Mondjuk, még mindig kispolgári gaz módszereket alkalmazunk, mert a "nagy" Levin szerint ezt úgy kéne, hogy a friss péksüteményt zsírtalanul, nyílt láng felett teljesen átsütjük, majd megreszeljük.

Ad 3.) A panírozásból megmaradt lisztet, zsemlemorzsát eszünkbe ne jusson visszaöntögetni a lisztes, illetve morzsás bödönbe. Vagy hetekig érlelni a kamra mélyén, hogy majd jó lesz a legközelebbi panírozáskor. Mivel mégiscsak nyers húst forgattunk bele, saját és vacsoravendégeink egészsége érdekében öntsük ki a maradékokat a kukába. Veszteséget úgy minimalizálhatjuk, hogy nem fél kiló lisztet öntünk a tálba a panírozás kezdetekor, hanem csak 1-2 marékkal, és ha nagyon fogyna, akkor szórunk hozzá mindig egy keveset. Zsemlemorzsa szintúgy.

Ennyit a rögeszmékről. Ha valami még hirtelen eszembe jutna, akkor azt majd menet közben közkinccsé teszem.

Mielőtt mindenki végleg elborzadna, azért közlöm: szeretem a rántott húst. Télleg. De jó az pénteken is. Vagy szombaton. És vasárnap együnk néha pörköltet. Vagy teszem azt: rakott krumplit. Nem fog tőle összedőlni a világ.

Akkor a vasárnapi szent tehén:

Rántott hús - csirkemellfiléből

Hozzávalók:

kb. 1 kg csirkemellfilé - kezdetnek ez a legegyszerűbb, macera nincs sok vele. Lehetőleg hentestől szerezzük be, végszükség esetén megteszi az előre csomagolt, fóliázott pipimell is.

liszt

2 tojás - ha panírozásban bénák vagyunk, és nagy anyagveszteséggel dolgozunk, akkor számoljunk rá egy plusz harmadik darabot is

zsemlemorzsa

1,5 - 2 dl olaj - sütőalkalmatosság átmérőjétől függ (több nem nagyon kell). Nem kell két liter olajban eláztatni szegény husikat.

só

frissen őrölt bors

Elkészítés:

1. Komolyan előkészülünk. Egyrészt helyre van szükségünk, másrészt mentjük a menthetőt az olajfröcskölés elől. Vagyis keresünk olyan vízszintes felületet a konyhában, ahol elfér egymás mellett az alábbi sorminta: nyers húsos tálca, lisztes tányér, tojásos tányér, zsemlemorzsás tányér, illetve a panírozott húsok tálcája. Aztán a tűzhely környékéről elrakodjuk azon dolgainkat, amiket nem akarunk bő olajjal megöntözni, pl. a tisztára mosogatott tányérok, edények, féltve dédelgetett konyhai ketyerók és csetreszek.

Ha ezzel megvagyunk, akkor előkotorjuk a hozzávalókat a szekrény és a kamra mélyéről, illetve a hűtőből.

Tojáskákat meleg víz alatt leöblögetjük, húst előbányásszuk a nájlonszatyorból, vagy kibugyoláljuk a folpack-ból. Husit mindenféleképpen öblítsük le HIDEG vízben, és készítsük a kezünk ügyébe. (Mindenféle állatka húsát mossuk meg használat előtt. Röfit is. Marhát, borjút, barit. Akár van szárnya, akár nincs. Ha kétlábú, ha négylábú, ha lábatlan, akkor is. Ultrabénáknak mondom: darált húst nem kell. De aki finnyás, az próbálkozzon, és ossza meg velem a módszert.)

Szóval: húst alaposan leöblögetjük, és ráhelyezzük a vágódeszkára. Arra a deszkára, amin húst szoktunk szeletelni/kockázni/aprítani. Csak húst és semmi mást. (Mondjuk pasiknak mindegy. Ők először felbontanak a konyhai deszkán egy fél disznót a sült oldalashoz, aztán vígan aprítanak rajta étcsokoládét a szufléhoz  "Franc se fog kétszer mosogatni!" felkiáltással. Ne vegyünk róluk példát. Kulinária szükséges velejárója a szeretve gyűlölt mosogatás.)

Aztán előkotrunk a fiók mélyéről egy éles kést, és kétségbeesetten szemügyre vesszük a húst. Ne rémüljünk meg, nem harap. Elsőnek szabadítsuk meg a nagyobb mócsingoktól. Kisebbek maradhatnak. Aki finnyás, az levadászhatja őket, ha van két-három fölös órája. Vidáman fogja tölteni, ő, a pipimell, és a nagy kés. :)

Ha lezsíroztuk a húst, akkor döntsük el, hogy mekkora szeleteket szeretnénk. Ha sok kicsit csinálunk, akkor elkékülünk, mire kipanírozzuk őket. Ha túl nagyokat, akkor meg fogcsikorgatva fogjuk őket sütögetni, mert nem fognak beférni a serpenyőbe. Igyekezzünk helyes, közepes méretű husikat gyártani. Öröm lesz panírozni, kisütni, aztán meg eszegetni. Pipimellhez az alábbi útmutatót tudom adni. Van ugye az egész: ha hentesnél vettük, akkor ezzel fogunk találkozni, ha bolti csomagolt van, akkor ezzel kevésbé. Mindegy. Kezdjük az alapoknál. Vagy a kályhánál. Oppárdon: tűzhelynél. Kinek, hogy tetszik. Van ugyebár az egész: ez 30-35 dkg szokik lenni. Ezt első kanyarban megfelezzük. Elég a legkeskenyebb résznél kettévágni, és máris kapunk két helyes fél csibemellet. Itt szokott előfordulni kisebb darabka csont is, azt próbáljuk meg leoperálni a húsról, mert nem vicces ebéd közben ráharapni. A fél csirkemell-darabot vizslassuk meg alaposan. Hátul szokott lenni kisebb "zsebecske" rajta. Próbáljunk meg annak mentén egy kisebb, hosszúkás darabot leszelni. Ha ezzel megvagyunk, akkor egy viszonylag egységes, tömör húsdarabunk maradt. A feladat az, hogy ebből három, lehetőleg egyforma vastag húsdarabot szeljünk. A szeletelést a csirkemell elkeskenyedő aljához közel kezdjük. Megpróbálunk egy kb. egy centi vastag szeletet levarázsolni róla. Ha sikerült, akkor csak a pufi teteje maradt. Ezt - kést kissé rézsútosan tartva - megpróbáljuk két, lehetőleg egyforma vastag szeletre vágni. Ezzel ki is végeztünk egy fél csirkemellet. Jöhet a következő. :) Ha nagyon nem sikerül, akkor egyszerűen csináljuk azt, hogy a csirkemell vastagabb végétől elindulunk, és kést kicsit átlósan tartva helyes, kb. 1 centi vastag korongokat szelünk. Ezzel sincs gond, majd mondjuk rá, hogy nuggets. Szelje mindenki, ahogy tudja, csak az ujjunk maradjon a helyén, és ne állítsuk bele a nagykést egyik testrészünkbe se. Máséba se.

Nekem 10 évi kőkemény hússzeletelés van a hátam mögött. És néha még én is kétségbeesetten meredek a delikvensre a vágódeszkán. Szóval, nyugalom, senki se születik hentesnek.

Én ezt alkottam a kilónyi pipimellből, gondos szeleteléssel, igen rövid idő alatt. Klopfolni nem kell. Aki merészel, azt meglátogatom a redőnyhúzóval. Vagy a zománcozott lavórral.

2. Ha kínnal-keservvel, meg vérrel(?)-verítékkel felszeltük a húst, akkor sózzuk-borsozzuk őket. Mindkét oldalukon. Bőségesen. A nagyja úgyis ott marad a tálcán. VV Éva óta tudjuk, hogy a sóval nem kézzel szerencsétlenkedünk, hanem kiskanállal hintünk. Jusson azért a húsdarabokra is.

Hagyjuk a húsokat 25-30 percig békén pihenni. Ha odakint tombol a kánikula, akkor a husik költözzenek a hűtőbe pihenni, de normál időjárási viszonyok mellett elvannak a pulton is.

Amíg pihennek, addig kirakjuk a sormintát a panírozáshoz. Fogunk egy tányért/tálat, és belehintünk 1-2 maroknyi lisztet. Tárolóalkalmatosságot készenlétben tartjuk, hátha nagyon fogyna panírozáskor az anyag. Legyen kéznél, hogy utánatölthessünk, és ne faemberke-szerű panírtól ragacsos ujjakkal kelljen a kamra/szekrény/fiók mélyén kotorászni a liszt után.

Fogjuk a megmosott tojásokat, és beleütjük őket egy tányérba. Elég lesz kettő. Csak akkor gondolkodjunk el a harmadik felhasználásán, ha már szó szerint az összes tojást kitunkoltuk a húsokkal, és még mindig akad paníroznivaló.

Szóval: tojásokat feltörjük, tálba belepottyintjuk, és laza csuklómozdulatokkal, no és persze egy villával enyhén felverjük őket.

ELŐTTE

UTÁNA

Zsemlemorzsával hasonló az eljárás, mint liszttel, utánpótlást szintén igyekezzünk kézközelben tartani. Érdekes módon, nekem morzsából többször kell utánaöntenem, mint lisztből. Jó maszatos is a tárolóüvegem. :)

Kis személyes adalék: az én konyhapultom, panírozás előtt. Talpalatnyi hely se marad. Faltól tűzhelyig, jól kicentizve. :)

3. Következhet a munka érdemi, és igen szórakoztató része. Maga a panírozás. Mocskos meló. Ne gálában álljunk neki. Tudom, hogy az igen menő szakácsok nagyestélyiben/öltönyben/szmokingban és csokornyakkendőben, de minimum dolcse-és-gabonában állnak neki hatfogásos menüt összeütni. Ne tegyük. Húzzunk rosszalkodósat. Olajos lesz, meg lisztes, meg tojásos, és faemberke-ujjunkat hová töröljük, ha éppen csörög a telefon? Vagy csönget a postás? Na ugye.

Ha átöltöztünk, akkor halált megvető bátorsággal neki is foghatunk. A nagyobb darabokkal kezdjük, mert mikor már kevesebb az anyag (főleg a tojás), akkor könnyebben boldogulunk a kisebb husikkal. Szóval: egy szimpatikus húsdarabot villára tűzünk, és belehelyezzük a lisztbe. Kicsit lapogassuk meg, hogy jó lisztes legyen, ne sajnáljuk a fáradságot. Mert mint már mondottam volt: jó munkához idő kell, meg nem hajt a tatár, meg ilyesmik. Tudom, hogy a menő szakácsok a tévében villámgyorsan csinálják, de azért én megnézném közelebbről, hogy hogy néz ki az a panír, amit 3 és fél másodperc alatt pakoltak fel arra a húsra. Na ugye. Ne rohanjunk.

Ha egyik oldal megvan, akkor fordítunk egyet a hússzeleten, és a másik oldalt is gondosan belisztezzük. Azér' igyekezzünk, hogy a már lisztes oldal továbbra is lisztes maradjon, különben hova fog odaragadni a tojás. Alaposan forgassuk meg tehát a csirkemellet a lisztben, fölösleget enyhe rázogatással eltávolíthatjuk.

Villánk segítségével áthelyezzük a lisztes húst a felvert tojásba, és alaposan beleforgatjuk. Mindkét oldalát. Ha nem akarná az igazságot, akkor többször is megforgatjuk benne. Egy idő után jó tojásos lesz az a hús. Konyhapult is. Sebaj, amíg vagy tíz tojás lapul a hűtőben, nem lehet gond az egy kiló csirkemell bepanírozása, és a teljes munkafelület vékony tojásréteggel történő bevonása.

Továbbra is villa használatával: lisztes-tojásos hússzeletet felemeljük, kicsit lecsöpögtetjük. Nem kell azért a kemény munkával felvitt tojásréteget lefolyatni róla. Ippeg. Felemel, kicsit csöpög, és már lendítjük is tovább. Egyenesen bele a zsemlemorzsába.

Itt már gyorsan kell dolgozni, mert tojás szeret maga után nagy lisztes foltokat szabadon hagyva kicsit "összemenni". A húst gyorsan megforgatjuk a morzsában. Aztán mégegyszer. Kissé lassabban, hogy tényleg a lehető legtöbb zsemlemorzsa ragadjon rá a tojásos bevonatra. Ne végezzünk trehány munkát. Amíg van morzsánk, addig használjuk is ki. Én még kézzel is jól megszórom: tányérból felmarkol, szór, és fordít, aztán megint szór. A második húsdarab után egész klassz disznóól uralkodik a konyhapulton. Tizedik darab husi után ropog a járólap is. Sebaj, mint már valami okos előttem egyszer megmondta: a munka bajjal jár. Meg kosszal. Szórjunk. Kit érdekel majd a dupla/tripla takarítás, mikor bezsebeljük a dicséreteket. Na ugye.

Ha már jól összerondítottunk mindent liszttel, tojással, meg morzsával - és jutott egy kevés a húsokra is -, akkor lelkünk minden büszkeségével, és a jól végzett munka örömével, helyezzük a bepanírozott csirkemell-szeletet a kikészített tálcára. Aztán neki is foghatunk a következő dirib-darabnak.

Kemény munkával aztán az alábbiakra kell jutnunk.

Ha idáig eljutottunk, tartsunk egy kis pihenőt. Takarítsuk össze magunk után a pulton, öntsük ki a kukába a maradék lisztet, morzsát, mosogassunk el, és igyekezzünk kivakarni a körmünk alól a panír-maradékot. Csak hogy tiszta lelkiismerettel és konyhával eshessünk neki az olajban sütésnek, ami szintén igen kellemes és szórakoztató munka.

4. Következzék maga az olajban sütés. Ehhez is természetesen elő kell készülni. Nincs is annál szomorúbb, mikor szegény felszolgált rántott husi tocsog az olajban. Ezt elkerülendő, anyukámtól tanultam egy trükköt. Két tányért (jénait) használok a megsütött húsoknál. Ezt készítsük ki, mindkettőbe tegyünk legalább két réteg papírtörölközőt. Szalvétát inkább mellőzzük, mert az szeret szakadni, papírtörcsit meg kifejezetten nedvesség felitatására találták ki. Olaj is nedvesség. A gurigát meg készítsük a kezünk ügyébe, mert az "első körös" tányérban a papír egy idő után használhatatlanná válik a sok olajtól. (Nekem a képen az első jénaiban nincs papír, mert üresen nem akart benne maradni. Az első husival lenyomattam, szóval senkit sem tévesztettem meg. :))

Ha lepapíroztuk a jénaikat, akkor keressünk valami alkalmatosságot, amiben olajban lehet sütni. Ne a legszebb és legdrágább fazekunkat/serpenyőnket áldozzuk be. Soha nem fogjuk megszabadítani a rásült olajtól. Se hideg zsíroldóval, se tíz körömmel. Kotorjunk egy kissé megfáradt, de azért még használható edény után. Vagy kérjünk anyától. Aztán nevezzük ki az olajban sütős edénynek. Régebben egy 24 centi átmérőjű teflonserpenyőt használtam. Tudjuk, a franciát. Sajna ki kellett hajítanom, mert a tíz évi igénybevétel következtében felfoszlott már rajta a teflon. Hja kérem, sütöttem-főztem én abban a curry-s csirkétől a rántottáig, fasírttól a párolt zöldségig mindent. Megadta magát Nekem és az Időnek. Mostanság egy 24 centi átmérőjű zománcozott lábas a favorit. Kíváncsi vagyok meddig bírja. (Éppen két napja nagyobb adag tejbegrízt sikerült beleragasztanom...)

Szóval: kiválasztjuk a megfelelő edényt, és öntünk bele kb. egy ujjnyi olajat. Több tényleg nem kell. Mivel a húsok is nagyjából ujjnyi vastagok, ezért nem kell őket mélységesen elmeríteni az olajban. Csak félig. Így is prímán át fognak sülni. Beleöntjük, és elkezdjük melegíteni. A hőfok, az bizony kényes kérdés. Okos szakácskönyvek ilyenkor szokták írni, hogy 180 fokra melegítsük az olajat. Hát melegítsük. Aki akarja, dugja bele ujját, hogy tényleg 180 fokos-e? Vagy vegyük elő a millió konyhai ketyerónk közül az olaj-hőmérőt, és mérjük meg. Ugye mindenkinek van ilyen? :) Persze.

Igazából úgyse fogjuk eltalálni, hogy mikor kéne az első darab husikat beletenni az olajba. Sokszor már gőzölög az olaj, és sisteregve forog benne a belehajított kicsi panírdarab, és amikor húst óvatosan belemerítem, akkor semmi. Se fröcskölés, se bugyborékolás, csak enyhe sistergés, meg két-három lanyha buborék. Mindegy is. Egy idő után úgyis beindul.

Azért ne a hideg olajba tegyük a húst, mert csak jól megszívja magát, aztán mi is jól megszívjuk az ebédnél. Mindenki ellenőrizze a hőfokot, ahogy akarja: hőmérőzzön, kenyér-kockázzon, kéz-közelítsen. Csak érezzünk valami meleget, mielőtt nekifogunk a tényleges sütésnek.

Szóval: húsokat elhelyezzük - az elvileg - forró olajban, aztán vagy fröcsköl, vagy nem. Akkor jó, ha határozott sercegéssel és némi olaj-köpködéssel vegyes, jól látható bugyborékolásban van részünk. Igyekezzünk ezt a szintet fenntartani a sütés végéig.

A fazekat/serpenyőt ne zsúfoljuk tele úgy, hogy a húsdaraboktól nem látszik az olaj. Kellemesen, lazán, szellősen helyezzük el őket. Sülés közben összemennek, úgyhogy egy idő után mindig befér egy plusz darab.

És hogy mikor jó, meg mikor kell megfordítani? Elviekben akkor, mikor aranybarna lesz a panír. Fogjuk a villánkat, husit kicsit megemeljük, és alákukkantunk. Ha már nem sápatag, hanem szép barna, akkor fordítunk egyet. Onnan is láthatjuk, hogy jó, hogy a hús oldala is kezd színt kapni. Ilyenkor mindig nézzük meg, hogy nem kell-e fordítani, mert ha elmélázunk, akkor klassz ébenfekete rántott húsokat ehetünk a vasárnap tiszteletére. Ne az órát bámuljuk, hogy öt perc egy oldalnak, meg hét perc, esetleg csak három. Csekkoljunk vizuálisan. Ha aranybarna a külseje, és oldala-teteje sem száraz, akkor valósznűleg a hús is kezd jól átsülni.

Ha megfelelőnek gondoljuk a panír színárnyalatát, akkor fordítunk. Óvatosan tegyük, mert elég kellemetlen, ha a nagy svunggal a fazékba visszahajított hússzelet forró olaj áradatot fröcsköl a képünkbe. A hús másik oldalát is addig sütjük, amíg szintén aranybarna nem lesz. A másik oldalnak mindig kevesebb kell. Ez a világegyetem nagy titkainak egyike. (A másik az, hogy a nők szempilla-spirálozás közben miért tátják - óóóóóó alakban - a szájukat.)

Ha mindkét oldal megfelelő színű, akkor óvatosan kiemeljük, kicsit lecsöpögtetjük, és az egyes számú tányérban elhelyezett papírtörölközőre fektetjük dédelgetve sütögetett husinkat. Aztán óvatosan körbelapogatjuk a papírral minden irányból, hogy minél több olajat felitassunk róla. Ennek köszönhetően még másnapos állapotában is élvezhető marad a hús, vihetünk belőle hétfőn a melóba ebédre. (Igaz, nem lesz olyan ropogós, mint a friss, de nem is lesz nyúlósan mammogós, vagy kőkeményre szikkadós.)

Ha letörölgettük, akkor a hús átugorhat a kettes számú tányérba, ahol elpihenhet tálalásig.

Ezzel meg is volnánk, süthetjük a többi szeletet, ügyelve arra, hogy lehetőleg ne égessük oda az egészet a nagy igyekezetben. Ha nagyon forrónak találjuk az olajat, akkor mérsékeljük a hőfokot a fazék alatt. A túl meleg olajban ugyanis megég a hús külsején a panír, viszont előfordulhat, hogy a közepe nyers marad. (Ha egy fél perc alatt feketére égett a húsunk külseje, akkor valószínűleg túl forró az olaj. Vegyünk vissza.)

Fél napi konyhában gályázás, szeletelés, olajozás, többszöri takarítás után az alábbi csinos kupac rántott hússal büszkélkedhetünk.

Élvezzük ki. Aztán gondolkodjunk el rajta, hogy kell-e nekünk minden vasárnap ez a macera? Na ugye. Elviekben négy embernek ez kellemes, bőséges adag ebédre. Férfiakat is beleszámítva. Én mindig azt hiszem, hogy tud belőle maradni pár darab másnapra. Nem tud. Rejtélyes módon mindig felszívódnak a hűtőből a husik. Hidegen! Pedig klasszul újra lehet hasznosítani őket. Ha ugyanis elfogy az ebédre mellé rendelt köret, akkor bele lehet passzintani egy zsömlébe némi kókadt salátalevéllel, és mondani rá, hogy rántott húsos szendvics.

Mellé: sima rizs, rizibizi, mindenféle krumplik (petrezselymes, püré, sütőben sült, meg héjában, csak könyörgöm, ne olajban), párolt vagy sült zöldségek, hirtelen - rántott húst kivéve - egészségtudatosaknak salátafélék, és természetesen a savanyúság. És tegyük meg magunknak azt a szívességet, hogy nem tunkoljuk bele valami borzalmas bolti szószba, majonézbe, neadjisten ketchup-be. Élvezzük ki önnön magában, frissen, ropogósan, mert mégiscsak úgy az igazi.