2012. november 20., kedd

Leveles almás süti, avagy amikor hő hatására batyuból kosárka lesz

Szeretek sütni. Egyik régi mániám, hogy én majd megtanulok igaziból rétestésztát nyújtani, meg leveles tésztát hajtogatni. Piskótát már próbáltam párszor, de az biza mindig kudarcba fulladt. Klassz kelt tésztákat, meg muffinokat, meg ilyesmiket tudok. Torta is megyen, ha nem kell hozzá piskótázni. A helyes sütemény-tészta-gyártási-technikák megfelelő elsajátításáig pedig beérem a bolti réteslappal. Meg az előre csomagolt leveles tésztával. Egyelőre.

Hónapok óta, ha nem egy éve hánykolódott egy leveles tészta a fagyasztóban. Kísértett. Ha nem akartam nekiállni harmincháromszor alkotni belőle valamit, akkor egyszer sem. Aztán csak megszállt az ihlet: ugyanis két szatyor alma is kornyadozik otthon, és nem akar fogyni az istennek sem, annak ellenére, hogy napi szinten eszegetünk belőle. Szerintem osztódással szaporodik a spar-os szatyorban. Vagy lakik valaki a kamrában, aki napi egyet belecsempész az ominózus szatyorba, csakhogy sose fogyjak ki az almából. (Köszi, Almamag-tündér!)

Szóval egyik nap szemléztem a fagyasztó tartalmát, mert már esedékes lenne egy leolvasztás. (Egyszer véletlenül rosszul csuktam be az ajtaját, és mire észbe kaptam, addigra ami benne volt, az nagyjából felolvadt, ellenben csodás gleccserek (mit gleccserek, egyenesen sztalaktitok) nőttek az egyes tárolórekeszek tetejére zúzmarából, hogy a) foglalják a helyet a kaja elől, b) ne tudjam betolni a fiókokat. Ezen állapot két éve tart.) Na szóval. Ahogy ott kutakodtam, a kezembe került a leveles tészta. Azonmód meg is szállt az ihlet. Áhá! Áháháhááááá! Csinálok belőle almás sütit, hadd fogyjon a rohadék!

És maga az almás, az milyen? Hát minimum édesség. Annyira minimum, hogy a hozzávalói szerintem még egy agglegény/aggleány/szeszélyes szingli/elfoglalt, egyedülálló családapa/kollégista/albérlő háztartásában is megtalálhatóak. Funkcionális családoknál meg biztos, szegény gyerkőcök (mint például enyimé) almával traktálásából kifolyólag. Talán a fagyasztott/előre elkészített leveles tészta lesz az egyetlen, amiért egyesek kénytelenek lesznek elbandukolni a boltba. (Funkcionális családoknál tucatszám van belepréselve a fagyasztóba, ugye? :)) De még mindig messze leszünk azoktól az úgynevezett "minimum" édességektől, amiket sitty-sutty tíz perc alatt össze lehet dobni, és jajdefinomak lesznek, de kell hozzájuk minimum eredeti Bourbon vaníliarúd, áfonya, rózsavíz, mascarpone sajt, 70 %-os kakaótartalmú étcsokoládé, pekándió, esetleg liofilizált eperszeletek. És folytathatnám még a sort a narancslekvárral, zabliszttel és a fehér csokipasztillával. Vagy teszem azt: a juharsziruppal.

Ide nem kell más, csak a tészta, az alma, a cukor meg egy kis fahéj. Citrom esetleg. És balfékeknek is menni fog, mert az elkészítése nem igényel extra technikákat, nem kell habot verni, vajat kikeverni, tésztát gyúrni, ezt-ezt csokimázzal bevonni, tojásfehérjét ebbe-abba beleforgatni. Nem kell hozzá robotgép, de azért jó, ha akad egy sodrófa, ha pediglen az sincs, akkor is el tudjuk készíteni. Csak nem fagyasztott levelesből, hanem a hűtőpultban kapható, feltekerészett őrületből. Innentől kezdve kifogás nincs, essünk neki.

Az elkészítés egyetlen csavaros lépése az lesz, hogy batyut kell hajtogatni a tésztából. Ami lássuk be, nem egyszerű feladat. Ugyanis a tojásfehérjével nagy nehezen összekent batyuk a sütőben fogták magukat, és szétnyíltak, azaz átmentek kosárkába. Élvezeti értékükből ez azonban nem vont le semmit. Sőt. Mikor elmorfondíroztam rajta, hogy kevesebb töltelék is elég lett vón, akkor talán egyben maradnak a batyuk, akkor almással teli szájjal megkaptam családtagjaimtól, hogy azt ugyan én ne merészeljem. Jó ez így. (Mondjuk én is utálom, mikor szárazon ropog fogaim között a leveles tészta, és a töltelékkel csak nyomokban találkozom.)

Lassan itt a tél, hamar sötétedik. Hát nem ez a legjobb idő arra, hogy a konyhában szerencsétlenkedjünk a sütő mellett, hogy aztán szívet-lelket melengető kis őrületeket varázsoljunk elő rövid idő alatt szinte a semmiből? Hát de. Aztán köszönjük meg Almamag-tündérnek is. Vagy annak, aki nekünk is hagy pár darabot, ha már annyit kínlódtunk a batyuhajtogatással. Hiába.

Ímhol:

Leveles almás batyu, ami igazából kosárka, de leginkább süti

Hozzávalók:

1 csomag (fagyasztott) leveles tészta (500 gr) - ha valaki kóros sodrófa-hiányban szenved otthon, az vegyen egy-két csomag előre feltekert, a hűtőpultokban előforduló kész leveles tésztát (kiszereléstől függően azért itt is jöjjünk ki fél kilóra, egy csomag ebből általában 275 gr szokott lenni)
4 kisebb, vagy közepes alma - tisztítatlan súly kb. fél kiló - A legjobb módszer az enyhén szottyos, itt-ott ütődött almáktól megszabadulni. Lehet piros, golden, gála, jonatán, idared, jonagored, ami fellelhető, amit anya ránksóz, amit nagyinál szedtünk a kertben, amit a kamrában találunk a szatyorban a három éves dió mellett. Ezen utóbbi lehetőleg ne legyen egyidős a dióval. :)
2 evőkanál cukor - lehet fehér, lehet barna, lehet nyírfa, de mesterséges édesítőszerekkel ne gyalázzuk meg szegény almát. Ha nagyon egészségtudatosak vagyunk, akkor a kész párolt almát kínáljuk meg 1-2 evőkanál mézzel, ha még egészségtudatosabbak, akkor hagyjuk ki. Utóbbi esetben kicsit erőteljesebben fűszerezzük az almát, a fahéj mellett esetleg pár darab agyontört szegfűszeg segítségével.
fél kávéskanál őrölt fahéj
1 citrom, főleg a héja, főleg lereszelve
1 tojás, annak is a fehérje
liszt (1-2 marokkal) - aki felgyöngyölt tésztát használ, annak liszt nem is kell, elég mutatvány lesz neki a gyárilag odarakott sütőpapírról felvakarnia a kész batyukat

porcukor a szóráshoz - nem nyilatkozom. Imádom a kész sütitornyokat porcukorral behinteni. Mmmmm.


Elkészítés:

1. Vihogó családtagjainkat eltávolítjuk - jó tanácsaikkal együtt - a konyha közeléből is. Úgyis lámpalázasak leszünk, pláne, ha először készülünk sütni. (A tűzhelyhez adott használati utasítás antik színűre sütése ugyanis nem számít premiernek.) Szóval, ha azóta megtanultuk kezelni a sütőt, akkor először is mindent kipakolunk belőle (kivéve a rácsot) és előmelegítjük 200 fokra. Gázsütőt halált megvető bátorsággal begyújtjuk, és 6-os fokozatra tekerjük. (Igen vidám dolog szerintem a gázsütőt begyújtani. Szinte hiányzik.)

Ha megküzdöttünk a sütővel, akkor megkeressük a legnagyobb tepsinket, és sütőpapírt terítünk beléje. Tartsunk otthon ilyen alkalmatosságot. Egyrészt nem nagyon kell késsel felvakarni a tepsi aljából a pogácsát/kakaós csigát/meggyes pitét, másrészt, ha valaminek tölteléke van, az nagyon ocsmány módon ki tud néha folyni. Ebből következik, hogy egyszerűbb, ha a papírt hajítjuk  ki víg mozdulattal a kukába, és nem a tönkretett tepsit. (Vagy töltünk el még vígabb félórákat a tepsi egy négyzetcentiméterének tisztára csutakolásával, hogy soha többet az életben ne kelljen manikűröztetni, mert nem csak a körmünket, de fél ujjunkat is feláldozzuk a sikálás oltárán.)

2. Ha sütő-tepsi kombón túlvagyunk, akkor nekiállunk almázni. Keresünk pár kellemes külsejű darabot, azért lehetőleg olyat, amit még nem ettek meg teljesen a kukacok.


Almákkal egyszerű a dolog: megmossuk őket, előkotorjuk az élesebbik kiskésünket, és nekiállunk hámozni. Azért hámozás után maradjon az almákból valamennyi, de a kukacos/nyomódott részekkel kegyetlenül számoljunk le. A négy almából lesz annyi töltelék, hogy nagy anyagveszteséggel dolgozó konyhatündérkék is meg tudják tölteni a batyukat. (Főleg ha töltögetés közben nem nassolják el a felét.)

A hámozást úgy a legegyszerűbb véghezvinni, hogy az almát (még héjastól) megfelezzük, aztán a feleket elnegyedeljük. (Lehetőleg hosszában. Aki keresztben szeretné, az gondolkozzon el mélyen. Nagyon mélyen. Aztán mégse tegye.) Ha van négy negyedünk, akkor szabad program: ki hogy szereti, hogy előbb a magházat kapja ki, aztán hámoz, vagy fordítva.

Hámozás után ne nagyon elmélkedjünk, mert hamar barnulnak az almacikkek. Kotorjuk elő a négyoldalú reszelőt, meg egy közepes méretű fazekat. (Mosogatnivaló cuccok mennyiségét minimalizálandó egyből abba a fazékba reszeljük bele az almát, amelyikben meg is pároljuk.)


A reszelés a szokásos kellemes, szórakoztató munka. Testi épségünkre, különös tekintettel praclikéra, ügyeljünk. A reszelő nagylyukú oldalát használjuk, ha jót akarunk magunknak, ugyanis nem pürét gyártunk. Vagy átlátszó almaszeleteket.


Reszelés után, de még párolás előtt cukrozzuk és fahéjazzuk meg az almát, aztán alaposan keverjük össze. (Citromhéjat egyelőre még mellőzzük. De ne aggódjunk, sorra kerül még az is.)


Ha cukrozáson is sikeresen túlestünk, akkor megpárolhatjuk a frankón lereszelt almát. Külön öröm, hogy nem kell alája semmi: se olaj, se vaj, se margarin, se kiskutya füle. Ebből következik, hogy óvatosan párolunk, nehogy aranybarna almareszelék helyett sötétbarna, ropogós almaforgácsokat gyártsunk. A párolás ezért maximum közepes fokozaton (4-5) történjen, és türelemmel kevergessük, de leginkább folyamatosan. Nem kell fölötte órákon át elmélkedni. Pár perc, és lesz gyönyörűséges, aranybarna, kellőképpen édes, picit szirupos almánk. Mmmmm. (Palacsintába is ilyet teszek. Rétesbe. Almás sütibe.) Nekem szinte semmi levet nem eresztett, csak a harsogó nyersességét veszítette el.  Ha mégis túl sok levet eresztene, akkor tegyük egy szűrőbe a reszeléket, és kicsit nyomkodjuk ki. (Ha szűrő-hiányosak vagyunk, akkor fogjunk két kezünk közé egy-egy marokkal, és úgy próbáljuk kicsit kicsavargatni belőle a túl sok levet.)


Végezetül pedig fogjuk magunkat és a kiskésünket, és rákapirgáljuk a kész töltelékre egy jó alaposan megmosott citrom héját. Aztán jó alaposan beleforgatjuk. (Sokat dob rajta. Eddig se rossz, de egy kis citromhéj, és bammmm!) Aki jobb szereti reszelővel hántolni a citromot, az az arra alkalmas eszközzel reszelgesse bele a héját. (Bár én még továbbra sem értem, miért kell minden munkafázishoz különböző ketyerókat használni, mikor egy-két késsel igen sok mindent meg lehet oldani. Ez is az élet nagy igazságai közé tartozik.) :)


Mindezekután az almát félrerakjuk, és hagyjuk, hogy kezelhető hőmérsékletűre hűljön. Akár egész napra is elfeledkezhetünk róla, nem sok baja lesz. (Batyuk töltésénél szükségünk lesz ujjunkra, és akinek nem azbesztbevonatú a praclija, az jobban jár, ha hagyja langyosra hűlni a töltelékét. Aki türelmetlen típus, az nyomathatja a forró töltelékkel, aztán meg előkotorja az elsősegély-dobozból a panthenolt. Mongyuk arra kíváncsi lennék, hogy vendégek mit szólnak a panthenolos kézzel hajtogatott batyukhoz. Biztos irtó fincsik.)

3. Amíg alma kicsit lehűl, addig neki is eshetünk a leveles tésztának. Első lépésként belisztezzük a munkafelületet, amit aztán szépen elsimogatunk. Nem kell kétségbeesni, ha nincs gyúródeszkánk. Nekem sincs. Azért teremtette Isten a konyhapultot, főleg az ikejásat. Mindent gyúrtam én már azon: pizzatésztát, tepertős pogácsát, kakaós csigához kelt tésztát, szilvásgombócnak meg nudlinak valót. Egyszer még kenyeret is. Alapos lisztezés esetén semmise ragad oda. (Bár azt elismerem, hogy vicces dolog letakarítani a pultot.)

Szóval: lisztez, szeretettel elsimogat, majd csinosan a közepére helyezzük a már felengedett tésztát. (Amit időben vegyünk ki a fagyasztóból. Legalább 4-5 órával hamarabb. Ha elfelejtettük, akkor se jusson eszünkbe a mikró felolvasztás funkcióját használni. Ha elfelejtettük, akkor átkozódunk egy sort, gyorsan elővesszük a fagyasztóból, és bőszen megvárjuk, amíg felolvad. Ha pedig sürgős lenne azonnal nekifogni, akkor elsprintelünk a lakótelepi szupermarketbe a feltekert verzióért.)

Szóval: felengedett tésztát a lisztkupac közepére helyezzük, és elővesszük a szebbik sodrófánkat. Ha van ilyen. Ha nincs, akkor inkább ne trükközzünk sörös/borosüveggel, meg mindenféle henger alakú tárggyal. (Ez esetben a) szerezzünk be egy szimpatikus sodrófát valahonnan. Nagyon jól jön sütéshez-főzéshez, töréshez-zúzáshoz, illetve mindenféle konfliktusok megoldásához. A b) verzió pediglen a hűtőpultos, nem fagyasztott leveles tészta, amit szerencsére nem kell nyújtani, csak kivenni a csomagolásból, és szépen kigurigatni.)



A tésztát próbáljuk kb. fél centi vastagságúra nyújtani. Csak hogy ne legyen annyira egyszerű dolgunk, igyekezzünk, hogy közben téglalap alakú maradjon. (Mindig írják okos szakácskönyvek, hogy téglalap alakúra nyújtjuk. Én eddig mindig csak amőbát bírtam nyújtani bármiből is.) Maradjunk annyiban, hogy az amőba azért nagyjából hasonlítson egy téglalapra. További bonyodalom: tészta-téglalap-amőba lehetőleg huszonöt * harmincöt centis legyen. Vonalzóval, mérőszalaggal, zollstockkal ellenőrizhetjük, hogy mennyi az annyi. (Közelítsük meg azt a nagyságot. Ha kisebb, akkor kevés batyunak való kockát tudunk belőle kivágni, ha nagyobb, akkor meg túl vékony lesz a tészta, és vagy kevés lesz a töltelék az egyes batyukban, vagy nemes egyszerűséggel átáztatja az egészet.)


Leveles tésztával az a baj, hogy ha elrontjuk, és mérgünkben összegyúrjuk, és újranyújtjuk, akkor már nem lesz annyira leveles. Márha egyáltalán marad benne levél. Szóval igyekezzünk pontosan dolgozni, és csak egyszer nyújtani. A következő lépést, a kockák kivágását is elsőre próbáljuk meg abszolválni. (Úgyhogy bár röhejes, azért kotorjunk egy vonalzót, hogy tényleg megvannak-e a centik.)

Namost: aki a feltekert verzióból készíti, annak nincs egyéb dolga, mint kivenni a csomagját a hűtőből, kicsit melegedni hagyni, megszabadítani a csomagolástól, és kicsavarni. Utána egyből kockázhat.

4. Tenyérnyi kockák kivagdosásához ideális eszköz a derelyevágó, én ide sorolom a pizzaszeletelőt is, de akinek egyikse, annak megteszi a kiskés is. Lehetőleg az élesebbik.

Kezdet kezdetének szemmel verjük a tésztánkat, és a legegyszerűbb, valóban kéznél levő mérőeszközünket, a tenyerünket fogjuk használni. Letesszük a zárt tenyerünket a kinyújtott tésztára, és a bátrak annak mentén igyekeznek egy egyenes vonalat húzni derelyevágóval. Hosszában. Határozottan. (Aki parázik, az mérje oda a tenyerét, és valahogy jelölje be a tésztán a három csíkot előre, és utána vagdosson. A jelölést nem ceruzával, vagy szabókrétával, netalántán zsírkrétával értem. Fogjuk a kés hegyét, odapöttyingetjük, ahová a vonalakat szeretnénk, és összekötjük. Tudjuk: két pont között legrövidebb út az egyenes. (Mondtam már, hogy általános iskolában marha jó tanuló voltam? Ragadt rám az összes ilyen hülyeség.) Pontokat természetesen nem cikkcakkban, vagy csillagformában kötjük össze. Párhuzamos egyeneseket alkotunk. Nagyjából.)
A hosszabb oldalon háromszor vágjuk be a tésztát, kb. 8-10 centinként, de azért legyünk tekintettel arra is, hogy mekkorára sikerült valójában nyújtani azt a tésztát.


A rövidebb oldalon szintén tenyérrel mérünk, derelyevágóval/késsel vágunk: keresztben, két helyen, nagyjából  7-8 centinként. 


A lényeg, próbáljunk vizualizálni valahogy tizenkét kockát az amőbánkba, és nagyjából igyekezzünk ezeket egyforma méretben kivágni. Matekozzunk: mérjük le, mekkorák lettek ténylegesen az oldalaink, és próbáljunk kisakkozni a kockáink nagyságát. Ne nagyon gyártsunk felesleget, mert jelen esetben nem tudunk mit kezdeni vele, tekintettel arra, hogy újragyúrás rontja a végeredmény levelességét.

Bolti leveles méretei adottak, ott csak a matekozás jöhet szóba. 275 grammos verziót 6-8 kockára saccolom, igyekezzünk ezt a szintet teljesíteni.

5. Ha valahogy kiszenvedtük a kockákat, akkor jöhet a töltögetés. Először teáskanállal kisebb adag reszeléket pöttyintünk minden kocka közepére, kicsit ellapogatjuk. Ha maradt még töltelékünk, akkor finoman hozzárakosgatunk egy keveset. Nem kell az összes tölteléket felhasználni, mindenki ízlése szerint adagoljon. A maradékot kiválóan el lehet nassolni, vagy be lehet tőteni palacsintába, rétesbe, vagy belekeverjük natúr joghurtba, és eldicsekszünk boldog-boldogtalannak azzal, hogy mi aztán tudunk reszelt-almás joghurtot. Házilag.

Minden kocka szélén maradjon legalább egy-másfél centis sáv szabadon. (Ha kevesebb tölteléket használunk, valószínűleg nagyobb eséllyel maradnak egyben a batyuk. Ki hogy szereti, mint már korábban kifejtettem erről sommás véleményemet.)


Én a tölteléket fél és egy centi közötti magasságig púpoztam, és igyekeztem őket helyes legömbölyített sarkú kis kockákká formázni. Az se gond, ha csak úgy ad hoc jelleggel odakenjük őket. Türelmesek kiselefánt formában is kenegethetik a tölteléket, kutyát se fogja érdekelni. (Azért én szeretek szépen dolgozni. Megnyugtatja a lelkem. :))


6.  Végső lépésként pedig meghajtogatjuk a batyukat. Aztán vagy sikerül, vagy nem, vagy csukva maradnak, vagy nem. Finom lesz így is, úgy is.

Elsőnek fogjuk a tojásunkat, és szétválasztjuk. A sárgája nem kell most, ezért letakarva beköltöztetjük a hűtőbe. Elhasználhatjuk pluszba tojásételekhez, mint rántotta vagy tojásleves, esetleg egy újabb sütibe. Azért ne tároljuk az örökkévalóságig. Ha záros határidőn belül (ami mondjuk maximum két-három nap) nem használjuk el, akkor irány a kuka. Plusz még egy: ha felhasználjuk, akkor hőkezeljük is, azaz süssük-főzzük-gőzöljük meg, de így nyersen már ne keverjük-kavarjuk bele semmibe.

Elővesszük a kenőecsetet. Sőt: kenőtollat. (Ugye-ugye!) Akinek nincs, az se essen kétségbe, lehet tojásozni a kiskanál hátával is, legfeljebb jobban szenvedünk vele, meg nagyobb disznóólat gyártunk. A tojásozás az alternatív feladat, mindenki kenje oda, ahova akarja. A kockák szabadon hagyott szélét is be lehet tojásozni (én most nem tettem), hátha jobban összegragadnak a batyuk.

Viszont a kocka csücskeit kötelező jelleggel kenjük le, mert elviekben ettől fog összeragadni a tészta.

A hajtogatás a következőképpen történik:


Két általunk szimaptikusnak tartott, és szemben lévő csücsköt tojásfehérjével megkenünk, egymásra hajtjuk, és amennyire tudjuk, összenyomjuk. (Az összenyomás ne azt jelentse, hogy jól rátenyerelünk, hadd ömöljön mindenfelé a töltelék, hanem azt, hogy óvatosan, különféle trükköket alkalmazva próbáljuk összeszorítani a csücsköket. Én próbáltam benyúlni a töltelék és tészta közé, majd mutató- és hüvelykujjam segítségével összenyomni a csücsköket. Mint később látszik, a módszerem nem volt osztatlanul sikeres, de hátha valakinél betrafál.)

Maradék két (bármily hihetetlen, szintén egymással szemben lévő) csücsköt ráhajtjuk, ezt is tojásozzuk, és próbáljuk óvatosan odanyomogatni. A kész batyunk valahogy így fog kinézni.


Ha nem érezzük magunkban a bátorságot a batyuhajtogatáshoz, akkor csinálhatunk belőle levelet/táskát is. Ehhez a kockát gondolatban két felé osztjuk, egyik oldalára halmozzuk a tölteléket, természetesen itt is hagyunk egy kb. egy centis sávot. A szabadon hagyott sávot lekenjük, a töltelék nélkül maradt tésztarészt pedig egyszerűen ráhajtjuk. Hogy biztosan zárjon, villával összenyomkodhatjuk azt a három oldalát a kis táskánknak, ahová a tojásfehérjét kentük ragasztóanyagnak.

A batyukat óvatosan átköltöztetjük a sütőpapíros tepsibe. Elviekben nagyon megnőni nem fognak, ezért nem kell őket kilométerekre tenni egymástól. Bőven elég közöttük kb. öt centi helyet hagyni, leginkább amiatt, hogy mindenütt klassz aranybarnák és ropogósak legyenek. Ha nem férnek bele a legnagyobbik tepsinkbe se, akkor nyugodtan kisüthetjük őket két részletben is.

Ha beletettük az összeset a tepsibe, akkor pluszban le lehet őket kenni a maradék tojásfehérjével, hogy szép fényesek legyenek. Én nem tettem ezt meg, de hajtogatás közben annyira összemaszatoltam őket, hogy ez már fölösleges lett volna. Így is szép fényesek lettek.


A batyukat 15-20 percig sütjük, amíg kissé meg nem emelkednek, és szép aranybarnák nem lesznek. Enyémek szétnyíltak, ezért ráadásként a párolt alma kicsit sült alma is lett, de én azt gondolom, hogy ez igazán nem vont le a sütik élvezeti értékéből. Sőt.


A végeredmény:


A sütiket a tepsiben hagyjuk langyosra hűlni. Ha már meg bírjuk őket fogni, akkor kiszedegetjük a batyukat, csinos kupacot emelünk belőle a szebbik tányérunkra, és a süti-tornyot meghintjük porcukorral. (Aki nem bír az anyai örökségével, az a nyitott sütő mellett állva, tepsiből is felfalhatja. Porcukorba meg menet közben beletunkolja.)

Nekem az adott mennyiségű hozzávalóból tizenkét batyut/kosárkát sikerült alkotnom. Frissen az igazi. Langyosan. Ropogósan. Másnapra ugyanis eme kiváló tulajdonságát elveszíti. Aki pedig reklamálna, hogy ő a túrós táskát szereti, azt kólintsuk főbe a sodrófával, aztán zavarjuk le a legközelebbi általános iskola napközijébe uzsonnázni. (Sosem fogom megérteni: manapság az édes péksütik kimeríthetetlen tárházát vonultatják fel a pékségek, és egyesek mégis csak kakaós csigát, meg túrós batyut kérnek az eladó néniktől, mint huszonöt éve minden nap. Amikor még tényleg csak ezeket lehetett kapni a zsemle, kifli, kilós kenyér mellett. Anyám borogass.)

Ne tagadjuk meg magunktól az élvezeteknek azon csúcsát, hogy az almások mellé kiutalunk magunknak egy bögre teát. Vagy kakaót. Kávét mellőzzük, akkor már inkább egy kis langyos tej.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése